Daniel Pipes cikke 2016 decemberében jelent meg a Commentary magazinban és az idén tavasszal útjára indított Izraeli Győzelem Projekt /Israel Victory Project (IVP) gerincét képezi. A Middle East Forum oldalán is elérhető.
Az IVP-t az a felismerés inspirálta, hogy az elmúlt évtizedek folyamán számos, a palesztin rejekcionizmus legyőzésére irányuló diplomáciai kezdeményezés vallott kudarcot. A palesztin vezetők a gyengeség és a demoralizálódás jeleként értelmezték az izraeli engedményeket, és ezek csupán arra ösztönözték őket, hogy saját politikájuk, társadalmuk, gazdaságuk és kultúrájuk fejlesztése helyett még vérmesebb álmokat tápláljanak Izrael államának teljes megsemmisítéséről. Rá kell kényszeríteni tehát őket mentalitásuk megváltoztatására, és ez csak Izrael fölényes győzelme révén érhető el. A projekt célja elérni, hogy az érintett felek átgondolják hogyan számolhatják fel az arab – izraeli konfliktus kiváltó okait és gyökeresen megváltoztassák eddigi kontraproduktív stratégiájukat.
Az IVP mindeddig két ülést tartott, egyet 2017 április 27-én Washingtonban, egyet pedig 2017. július 11-én Jeruzsálemben
A projekt munkatársai között olyan szakemberek vannak, mint Daniel Pipes, Melanie Phillips, Richard Kemp, Gregg Roman, stb.
Jóllehet az elmúlt hónapok, de különösen az utóbbi néhány hét eseményei nem egészen az IVP munkatársainak az elképzelései szerint alakultak és az amerikai állásfoglalás is több csalódásra, mint reményre ad okot, a cikknek van aktualitása. Talán éppen ezért még több is, mint egyébként.
Hunter Stuart mindössze egy évet dolgozott Izraelben és a Palesztin Hatóság által ellenőrzött területeken. Ennyi idő elég volt számára, hogy gyökeresen megváltozzon állásfoglalása a konfliktusról. A Jerusalem Post cikke.
A szerző a Ramallah melletti Offer Stuart börtön mellett haladt el a 2015 – ös zavargások idején
2015 nyarán, mindössze három nappal azt követően, hogy Izraelbe költöztem másfél évre, hogy szabadúszó újságíróként riportokat készítsek a térségről, megírtam az izraeli- palesztin konfliktussal kapcsolatos érzéseimet. Egy New Yorkban élő barátom megjegyezte, érdekes lenne látni, hogy az izraeli élet változtat-e álláspontomon. Barátom valószínűleg sejtette, hogy a dolgok másképp festenek majd, ha közvetlen közelről nézem őket.
Ördöge volt.
Mielőtt Jeruzsálembe költöztem volna, teljes mellszélességgel támogattam a palesztinokat. Mint majdnem minden ismerősöm, protestánsként nőttem fel egy furcsa, politikailag korrekt New England-i városkában, ahol majdnem mindenki liberális volt körülöttem. És liberálisnak lenni Amerikában a hiedelmek egész panteonjával jár. Támogatod a pluralizmust, a toleranciát és a sokféleséget. Támogatod a melegjogokat, az abortuszhoz való jogot és az ellenőrzött fegyvertartást.
A hiedelem, miszerint Izrael igazságtalanul sanyargatja a palesztinokat, e panteon szerves részét képezi. Az Egyesült Államokban élő progresszívek zöme szerint Izrael agresszor, elnyomja a szegény, nemes arabokat, akiket oly brutálisan foszt meg szabadságától.
„Azt hiszem, Izraelnek fel kellene hagynia a teljes Gázai Övezet és a Nyugati Part nagy részének az ellenőrzésével” -írtam2015 július 15-én, egy, a jeruzsálemi Bakában levő új lakásom mellett levő parkban üldögélve. A megszállás kolonialista tett, amely semmi másra nem jó, mint hogy szenvedésbe, frusztrációba és kétségbeesésbe taszítsa a palesztinok millióit”.
Talán nem meglepő, hogy ez a nézet nem volt valami népszerű azoknak az embereknek a körében, akikkel az első néhány, Jeruzsálemben – ebben az izraeli mércével is konzervatív városban – találkoztam. A feleségem és én többé- kevésbé véletlenszerűen költöztünk a város zsidó részébe: az első Airbnb szálló, amely elfogadta egy szoba bérlésére vonatkozó kérelmünket, történetesen Nachlaotban volt, ahol még a hipszterek is vallásosak. Következésképpen mindenki, akivel érintkezésbe kerültem, zsidó volt és eltökélten Izrael- párti. Palesztinbarát nézeteimet gondosan lepleztem lőttük, mert túlságosan tartottam tőlük semhogy nagy dobra verjem őket. De biztos vagyok benne, hogy megérezték ellenszenvemet (később rájöttem, az izraelieknek hatodik érzékük van ehhez.)
Az első néhány, Jeruzsálemben töltött hetem alatt folyamatos vitákba keveredtem lakótársaimmal és környezetemmel a konfliktusról és a telepekről alkotott nézeteim miatt. A fehér, angolszász, protestáns New Englanddel ellentétben Izraelben senki nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy udvariasan elkerülje a kellemetlen politikai diskurzusokat. A tel-avivi üvegházon kívül a konfliktus mindenütt jelen van, az élet majdnem minden mozzanatát áthatva. Egyszerűen nem lehet megkerülni.
Az egyik ilyen vita folyamán az egyik lakótársam, egy laza, a harmincas éveinek közepén járó, amerikai -zsidó pasi úgy tűnt, hogy arra célozgat, valamennyi palesztin terrorista. Dühbe gurultam és azt mondtam neki, nagy tévedés terroristának bélyegezni az összes palesztint, hiszen csupán egy törpe kisebbségük támogatja a terrortámadásokat.
Akkor lakótársam egy határozott mozdulattal előkapta a laptopját, rákeresett a 2013-as Pew Research közvélemény-kutatás eredményeire és rábökött a képernyőre. Láttam, hogy a Pew-kutatók a muszlim világ több ezer lakóját kérdezték meg azt illetően, támogatják -e azokat az öngyilkos merénylőket, akik azért robbantják fel magukat a civilek között, „hogy megvédjék az iszlámot az ellenségeitől”. A közvélemény-kutatás szerint a palesztinok 62%-a tartja teljesen jogosnak ilyen körülmények között a civilek ellen intézett terrortámadásokat. De nem a Palesztin Hatóság által ellenőrzött területeken élők voltak az egyetlenek a muszlim világban, akik támogatták a terrorizmust, hanem elenyésző kivételektől eltekintve a muszlim világ valamennyi lakója, Libanonon, Egyiptomon át egészen Pakisztánig és Malajiziáig bezárólag.
Hajnalig huzakodtam a szobatársammal, nem engedve, hogy megnyerje a vitát. De a statisztika szöget ütött a fejeben.
Nem egészen egy hónap múlva, 2015 októberében elkezdődtek a zsidó izraeliek elleni palesztin terror támadások. Szinte egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy egy dühös, fiatal palesztin ne késelt volna meg vagy ne akart volna elütni valakit a kocsijával. Jeruzsálemben rengeteg erőszakos cselekményt követtek el, néhányat alig néhány lépésnyire attól a lakástól, amelyben a feleségemmel éltem, dolgoztam és ahonnan nap mint nap vásárolni jártunk.
Eleinte nem sok rokonszenvvel viseltettem az izraeliekkel szemben. Tulajdonképpen, be kell vallanom, ellenérzéseket tápláltam. Úgy éreztem, ők az okai az erőszaknak. Legszívesebben megráztam volna őket és a képükbe mondom: „ Hagyjatok fel a Nyugati Part megszállásával, oldjátok fel a Gáza elleni blokádot és a palesztinok is felhagynak azzal, hogy gyilkolásszanak benneteket.” Ha nekem ez annyira világosnak tűnt, nem értettem, ők hogyhogy nem képesek felfogni, hogy ez az erőszak nem más, mint a kormányuk lépéseire adott természetes, bár meglehetősen kellemetlen reakció.
Csak akkor kezdtem világosabban látni az izraeliek szempontjait, amikor személyes tapasztalatot is szereztem az erőszakról. Amikor teljes gőzzel dübörgött a Késes Intifáda (ahogy később a köztudatba vonult), Silvanba, egy lepukkant kelet-jeruzsálemi környékre utaztam egy sztori kedvéért, amelyen dolgoztam.
De alighogy megérkeztem, egy 13 év körüli palesztin kölyök rám mutatott és elüvöltötte magát: „Yehud!”, ami zsidót jelent arabul. Azonnal odasereglett barátainak népes csapata, akik ott lógtak a közelben. Felém rohantak, szemük félelmetesen villogott. „Yehud!Yehud!”– kiabálták. A torkomba ugrott a szívem. „Ana mish Yehud”! „Ana mish Yerhud!” (Nem vagyok zsidó! Nem vagyok zsidó!”) – kiáltoztam folyamatosan. Azt is elmondtam nekik, szintén arabul, hogy egy olyan amerikai újságíró vagyok, aki „imádja Palesztinár”. Ettől lenyugodtak, de azt a pillantást, amelyet felém lövelltek amikor először megláttak, az életben nem fogom elfelejteni. Később, egy ammani házibulin találkoztam egy palesztin pasival, aki Silvanban nőtt fel. ”Ha zsidó lettél volna, valószínűleg megölnek.” – mondta.
Én egy darabban érkeztem haza Silvanból azon a napon .Mások nem voltak ennyire szerencsések. Jeruzsálemben és egész Izrael területén folytatódtak a zsidó izraeliek elleni terrortámadások. Hozzáállásom lassan változni kezdett – talán azért, mert az erőszak először érintett személyesen.
Azon kaptam magam, hogy amiatt aggódom, leszúrhatják a feleségemet, amint jön haza a munkából. Minden pillanatban, amikor telefonom megvillant, újabb támadásról szóló hírekről tudósítva, és nem voltam egy szobában vele, SMS-t küldtem neki, hogy megtudjam, jól van-e.
Aztán az egyik barátom, egy idősebb zsidó férfi, aki meghívott vacsorára feleségemmel a főváros Talpiot nevű részében levő lakásába, elmondta, hogy előző hónapban egyik, városi buszon utazó barátját meggyilkolta két palesztin. A lakásától nem messze történt. Nagyon is jól ismertem a történetet- és nem csak a hírekből, hiszen magam készítettem interjút a támadás egyik palesztin elkövetőjének a családjával. A család elmondta hogyan is szorították a perifériára a megszállásból fakadó, napi megaláztatások ezt az ígéretes ifjú vállalkozót.
Végül egy, a gyilkossal kimondottan rokonszenvező sztorit kerekítettem belőle egy Al Bawaba News című, jordán híroldalnak. Mivel egy kívül álló, elemző újságíró szemszögéből írtam a támadásról, képes voltam abból a perspektívából tenni amelyet (mint gyorsan rájöttem) a legtöbb hírforrás várt tőlem. Nevezetesen hogy a palesztin erőszakért Izrael a felelős. Csakhogy, amikor tudomást szereztem arról, hogy az egyik áldozat a barátom barátja volt, megváltozott a véleményem. Borzalmasan éreztem magam, hogy nyilvánosan dicsőítettem az egyik gyilkost. Richard Lakin, az egyik meggyilkolt férfi New Englandból származott, akárcsak jómagam, és angolt tanított egy jeruzsálemi iskolában palesztin és izraeli gyerekeknek. Ő hitt abban, hogy békét lehet kötni a palesztinokkal, és – mint fia mesélte, „nem hagyott volna ki egyetlen békemenetet sem.”
Vele ellentétben, a gyilkosai – akik a kelet-jeruzsálemi középosztály által lakott környékről származtak és a legtöbb palesztinhoz képest jómódban éltek – 20.000 sékelt kaptak azért, hogy gyáva módon a buszra támadjanak fegyvereikkel azon a reggelen. Több mint egy évvel az esetet követően még mindig láthatók azok a plakátok Kelet Jeruzsálemben, amelyek hősként ünneplik őket . (Az egyik támadót, a 22 éves Baha Aliyant a helyszínen megölték, a másodikat, a 23 éves Bilal Ranemet élve fogták el.)
Mivel immár személyesen is érintett a konfliktus, elkezdtem megkérdőjelezni, jól tettem -e hogy korábban annyira elnézően kezeltem a palesztin erőszak kérdését. A liberálisok, jogvédő csoportok és a média nagy része ennek ellenére Izraelt hibáztatja az őt ért támadások miatt. Ban Ki Moon pl. aki annak idején az ENSZ első embere volt azt mondta 2016 januárjában, amikor a környékembeli utcákat ártatlan izraeli civilek vére festette pirosra – hogy „a megszállásra adott reakció az emberi természet része.”. Pedig valójában , függetlenül attól hogy milyen a politikai helyzet, nincs igazolás egy másik ember meggyilkolására. Ban kijelentése mély sebet ütött bennem.
Hasonlóképpen, a mód, ahogy a nemzetközi civil szervezetek, az európai vezetők és mások bírálták Izraelt a terrorhullám idején tanúsított, „lődd főbe”-politikája miatt, egyre jobban dühített.
Majdnem minden más nemzet esetén amikor a rendőrség szembeszáll egy épp embereket gyilkoló terroristával, és agyonlövi, az emberjogi szervezetek meg sem pisszennek. Ez előfordul Egyiptomban, Szaúd – Arábiában, Bangladeshben, előfordul Németországban, Angliában, Franciaországban és Spanyolországban és holtbiztos elófordul az Egyesült Államokban (ld. a San Bernardinoban és az orlandói diszkóban elkövetett mészárlásokat, a bostoni maraton ideje alatti robbantásos merényleteket, meg a többit). Elítélte vajon az Amnesty International Barack Obamát vagy Abdel Fattah al-Sisit vagy Angela Merkelt vagy Francois Hollandet amikor a rendőrség megülte a terroristákat ? Nem. De Izraelt annál inkább.
Késekkel is szörnyű sebeket lehet ejteni. Ezért használnak éles lőszert az IDF a merénylők ellen.
Mi több, elkezdtem észrevenni, hogy a média szokatlan módon rágörcsölt arra, hogy Izrael erkölcsi fogyatékosságaira mindenáron felhívja a figyelmét. Még akkor is, ha más országok sokkal kifogásolhatóbb módon jártak el. Amikor Izrael azzal fenyegetőzött, hogy átköltöztet néhány palesztin mezőgazdasági sátort, mint tették ezt pl. egy Sussiya nevű nyugati-parti faluban 2015 nyarán, az eset heteken keresztül vezérhírként szerepelt a nemzetközi médiában. A liberálisok dühe nem ismert határt. Amikor azonban az egyiptomi elnök bulldózerekkel és dinamittal rombolt le egy teljes lakónegyedet a Sinai félszigeten a nemzetbiztonság nevében, az embereknek jóformán fel sem tűnt.
Honnan jön ez a kettős mérce?
Az a benyomásom támadt, hogy mindez azért van, mert az izraeli – palesztin konfliktus tökéletesen beleillik az európai, amerikai, meg a világ más részein élő progresszívek világképébe. Az ő látásmódjuk szerint fehér, első világbeli emberek bántják a szegény harmadik világbelieket. Sokkal könnyebb számukra felháborodni két, egymástól gyökeresen különböző civilizáció összecsapása láttán, mint amikor mondjuk az alavita muszlimok szunni muszlimokat gyilkolnak Szíriában. Egy nyugati megfigyelő számára ugyanis az alaviták és a szunniták közötti különbség túlságosan árnyalt ahhoz, semhogy egy, a Facebookon könnyen összefoglalható, szenzációs történet formájában lehessen tálalni.
Izrael balszerencséjére a közösségi médiában hemzsegnek azok a videók, amelyekben az Egyesült Államok által finanszírozott zsidó katonák könnygázzal oszlatják fel az arab muszlimok zavargásait. Ezek a Hollywood -színvonalú szórakozást nyújtó felvételek tökéletesen illeszkednek ahhoz a liberális narratívához mely szerint a muszlimokat elnyomják, és a zsidó Izrael terrorállam.
Csodálom az elnyomottak támogatására irányuló liberális törekvést. A történelem jó oldalán akarnak állni és a szándékaik jók. A gond az, hogy hiedelmeik sokszor köszönőviszonyban sincsenek a realitásokkal.
A valóságban a dolgok sokkal összetettebbek, mint ahogyan az az ötperces bejátszás az esti hírekben vagy az a két bekezdésnyi Facebook poszt valaha is képes lesz megosztani. Mint egy barátom mondta nemrég: „Az izraeli -palesztin konfliktus azért tartja magát olyan makacsul, mert mindkét félnek vannak nagyon -nagyon találó megállapításai.”
Sajnálatos módon nem elegen látják így. Nemrég belebotlottam egy régi, még egyetemista koromban megismert barátomba, és egy közös ismerősünkről beszélt, akivel gólyákként és az egyetem után is közösen vettünk részt palesztin-barát tüntetéseken. Az a tény, hogy ez az értelmes, magasan képzett vermonti gyerek, aki az Egyesült Államok legjobb liberális iskolákban tanult képes volt több ezer kilométert utazni azért, hogy kövekkel dobálhassa meg az izraeli katonákat, igen sokatmondó.
Van egy régi közmondás, mely szerint ha rá akarsz bírni valakit, hogy változtassa meg a véleményét, tedd először a barátoddá. A barátok, akiket Izraelben szereztem, egyszer és mindenkorra megváltoztatták az országról és a zsidó haza iránti igényükről alkotott véleményemet. De a palesztint területeken is sok időt töltöttem, jobban megismerve a palesztinokat. Majdnem hat hetet töltöttem Nabluszban, Ramallahban és Hebronban, sőt, még a Gázai Övezetben is megfordultam. Találkoztam itt néhány csodálatos emberrel, olyan nagyvonalúságban és vendégszeretetben volt részem, mint sehol máshol, amerre valaha megfordultam. Némelyikükkel életem egész hátralevő részében barátságban maradok. De szinte kivétel nélkül valamennyien nagyon – nagyon lehangoló nézeteket vallottak a konfliktusról, Izraelről és a zsidókról.
Először is, még a legkedvesebb, legképzettebb, felső osztályokbeli palesztinok is 100%-osan elutasítják Izraelt. Tehát nem csupán Kelet – Jeruzsálem és a Nyugati Part megszállását [sic! -ford] Egyszerűen nem fogják beérni a kétállami megoldással – ők vissza akarnak menni ősi földjeikre [ sic! -ford ] , Ramlába, Jaffába, Haifára és meg a többi, a zöld vonalon belül lévő, 1948- as izraeli területre. És azt akarják, hogy a jelenleg ott élő izraeliek takarodjanak. Szinte sohasem beszélnek békés egymás mellett élésről. Kiűzetésről beszélnek, meg arról, hogy vissza akarják szerezni a „saját” földjeiket.
Számomra, bármennyire bonyolult is erkölcsi szempontból Izrael létrejötte, bármennyi ártatlan palesztint öltek is meg és telepítettek ki otthonaikból 1948 -ban majd aztán újra 1967-ben, Izrael léte most már tény, amit a világ majdnem valamennyi kormánya elfogad (beleértve néhány közel-keleti államot is). [Újabb gyöngyszem, de örüljünk, hogy ő legalább nem dobálja kövekkel az IDF katonákat, minta barátja, hanem a maga módján segíteni próbál. Úgy tűnik, a Közel-Keleten élő zsidók elleni sorozatos muszlim pogromok (l. a Néma exodus) és az az apróság, hogy „palesztin” nép mint olyan, soha nem létezett (Palesztinok, a kitalált nép), a nagyszabású , a nácik majd az egykori KGB bábáskodásával zajló történelemhamisítás (A szovjet -palesztin hazugság) teljesen elkerülték a figyelmét a ford. megj] De a palesztinok folyamatos, arra irányuló sóvárgása, hogy letöröljék Izraelt a térképről, kontraproduktív és regresszív, és a Nyugatnak nagyon óvakodnia kellene a bátorításától.
A másik dolog, hogy a palesztinok nagy része, még a képzett, jól szituált társadalmi rétegek tagjai is azt hiszi, hogy az iszlám terrorizmus hátterében tulajdonképpen a nyugati kormányok mesterkedése áll, akik kedvezőtlen színben akarják feltüntetni a muszlimokat. Tudom, hogy ez abszurdnak tűnik. Ez a konspirációs elmélet még mulatságos is, ha nem szajkózzák annyiszor a füledbe, mint nekem. Össze sem tudom számolni, hány palesztin traktált azzal, hogy a 2015 -2016 -os izraeli késelések álhírek és hogy a CIA hozta létre az ISIS-t.
Pl. azt követően, hogy 2015 novemberében az ISIS lövészei 150 embert gyilkoltak meg Párizsban, az egyik kollégám – egy 27 éves, képzett libanoni-palesztin újságíró – alkalomról-alkalomra megjegyezte, hogy azokat a mészárlásokat „valószínűleg” a Moszad követte el. Annak ellenére, hogy ugyanolyan újságíró volt, mint jómagam és kutyakötelessége lett volna kideríteni az igazságot, bármennyire kellemetlen legyen is ez, ez a hölgy nem volt hajlandó beismerni, hogy a muszlimok képesek ilyen borzalmas támadást elkövetni, ellenben túlságosan is készségesen – a bőséges tényanyag dacára – akarta volna az egészet az izraeli kémekre kenni.
Általában, amikor utazom valahova, megpróbálom meghallgatni az embereket anélkül, hogy rájuk kényszeríteném a véleményem. Számomra erről szól maga az utazás: befogod a szádat és megismersz más szempontokat is. De az alatt a 3 -4 hét alatt, amíg Palesztinában [sic !] utazgattam, belefáradtam ezekbe a konspirációs elméletekbe.
„Az araboknak felelősséget kell vállalniuk bizonyos dolgokért!”kiáltottam egy újdonsült nabluszi barátomra, aki már a harmadik vagy negyedik alkalommal próbálta mentegetni a muszlimokat az iszlám terrorizmus miatt. „Nem minden Amerika bűne !” Úgy tűnt, barátomat meglepte szenvedélyes kirohanásom, így ejtette a tárgyat. Akkora már egyértelműen telítődtem ezzel a sületlenséggel.
Sok olyan zsidót ismerek, akik hajlandók megosztani a földet a muszlim palesztinokkal,de valami okból kifolyólag jóformán egyetlen, hasonló módon gondolkozó palesztint sem találtam. Rengeteg palesztin mondta, hogy semmi bajuk a zsidókkal, csupán a cionistákkal. Úgy tűnt, elfelejtették, hogy a zsidók már évezredek óta élnek együtt békésen muszlimokkal, keresztényekkel, drúzokkal, ateistákkal, agnosztikusokkal és másokkal Izraelben. Ehelyett túlnyomó többségük azt hiszi, hogy a zsidók csak a 20 században érkeztek Izraelbe, és így nem tartoznak oda.
Természetesen nem hibáztatom a palesztinokat amiatt, hogy autonómiát akarnak és vissza akarnak térni ősi otthonaikba. [sic! – ford.] Ez tökéletesen természetes óhaj. Tudom, magam is így éreznék, ha valami hasonló történt volna a családommal. De mindaddig, amíg a nyugati hatalmak és a civil szervezetek és a progresszívek nem hajlandók elítélni a palesztinok Izrael elleni támadásait, még jobban elmérgesedik a konfliktus és még több vérontásra kerül sor mindkét oldalon.
Most már újra itthon vagyok, az Egyesült Államokban. Chicago északi részén lakunk egy liberális enklávéban, ahol a legtöbb ember – beleértve a zsidókat is – hajlamosak támogatni a palesztinok önálló államra tartott igényét, amelynek minden évben hangot adnak az ENSZ-hez hasonló nemzetközi fórumokon.
Személy szerint én már nem vagyok meggyőződve afelől, hogy ez olyan jó ötlet lenne. Ha a palesztinok önálló államot kapnának a Nyugati Parton, ugyan ki garantálná, hogy nem választanák meg a Hamászt, egy olyan iszlamista csoportot, amelynek eltökélt célja Izrael megsemmisítése ? Pontosan ez történt Gázában a 2006-os demokratikus választások idején. Szerencsére Gáza, földrajzi helyzetének köszönhetően valamelyest el van szigetelve – ráadásul az izraeliek és az egyiptomiak blokád alá is helyezték – hogy mérsékeljék azokat a károkat, amelyeket a csoport okozhat. De megengedni nekik, hogy ellenőrzésük alá vonják a Nyugati Partot és fél Jeruzsálemet olyasmi, amit nyilvánvaló, hogy Izrael nem akar. Öngyilkosság lenne. És egyetlen országtól sem várható el, hogy beleegyezzen saját megsemmisítésébe.
Szóval most nem tudom mit gondoljak.Kétségtelen, hogy az egyik, a világot leginkább megosztó téma kellős közepébe csaptam. És, meg kell mondanom, bármennyire elfogadhatatlan volt is társadalmilag, hajlandó voltam megváltoztatni véleményemet.
A The Wall Street Journal hétfői számában Gordon Crovitz rovatvezető sürgős figyelmeztetést fogalmazott meg Obama elnök utolsó, az irodájában töltött hónapjaival kapcsolatos terveit illetően. Obama ugyanis kilátásba helyezte, hogy alapjaiban alakítja át az internetet. Bonyolult történet, de az a lényeg, hogy ha a Kongresszus nem cselekszik elég gyorsan, a Világháló az ENSZ ellenőrzése alá kerülhet.
Az álszentség és a cinizmus átvette a hatalmat az ENSZ-ben, olyan politikai csatatérré változtatva, amelyben nem-demokratikus államok lábbal tiporják az emberi jogokat. Az ENSZ – határozatokat is ennek megfelelően kellene kezelni. A kisfilm 2014 elején készült. Azóta tovább romlott a helyzet.
Dr. Alex Grobman történész, az Arutz Sheva munkatársa hiánypótló összefoglalója a Sovrim Stika (Megtörjük a hallgatást) sötét ügyeiről. A magát jogvédő szervezetnek álcázó tömörülés valódi célja Izrael lejáratása, gyilkosokként állítva be az IDF katonáit. Sajnos külföldi propagandájuk rendkívül sikeres, a cikk tényanyaga ezt igyekszik ellensúlyozni. Korábban, a jobb áttekinthetőség kedvéért több részre tagoltam a nagyon terjedelmes cikket. Itt abban a formában érhető el, ahogy az Arutz Sheva -ban megjelent.
Az eredeti cikk által használt BtS rövidítést ( az angol Breaking the Silence kezdőbetűi) én is megtartottam.Nem tévesztendő össze a hasonló hangzású, szintén Izrael ellehetetlenítésére irányuló bojkott- kampánnyal, a BDS-el (Boycott, Divestment and Sanctions, azaz bojkott, elszigetelés és szankciók).
Periszkóp 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!